Az első Szent István-templom (1756–1769) a kalocsai érsekség1756-os összeírásából tudunk arról, hogy 1755-56 között, a mai városháza piac felőli részén állt a Szent István tiszteletére emelt, padló nélküli meszeletlen falú, téglából épült nádfedeles templom, amelyben kb. 300-an fértek el. 1756-ban három oltár volt benne, viszont sem szószék, sem, kórus, sem orgona. Tornya nem volt, de volt harangláb, rajta egy 115 librás (53 kg) harang. Az első, kezdetleges templom az 1769. évi nagy városi tűzvészben leégett, amelynek újjáépítése rövidesen megtörtént.

A második Szent István-templom (1770–1911) már egy igazi, provinciális barokk stílusú templom volt hagymakupolás toronnyal. A kamarai segélyből rekordidő alatt felépített templom főoltárán Szent István Magyarországot ajánlja fel Szűz Máriának. Több mint 140 éven át szolgálta a zentai katolikus közösséget, mígnem az 1911-es városházi tűz következtében a lángok átterjedtek a templomra, és a szentély megsemmisült.

A harmadik Szent István-templom (1911–1947) egy monumentális neoromán bazilikának készült. A historizmus egyik legjelentősebb zentai építkezéseként indult, és a kor egyik legnagyszabásúbb templomának ígérkezett. Az első világháborúig a falak kétharmad részben elkészültek, ám az építkezés félbeszakadt. A befejezetlen templomot később körbekerítették, végül 1947-ben lebontották.

A plébániapalota az egyik legszebb és legsikerültebb zentai építészeti alkotás. Berzenczey Domokos városi főépítész tervei alapján épült 1907 és 1909 között, neoreneszánsz jegyekkel kevert neobarokk stílusban. A plébániapalota földszinti részén 1929-ben alakítottak ki az ún. szükségkápolnát, a volt üzlethelyiségekből, A plébániapalota földszintjén létesült kápolnát az 1967-68-as években tovább bővítették, lényegesen megnövelve ezzel, a befogadóképességét. A templomban található a XIX. század egyik jeles realista festőjének, Barabás Miklósnak (1810–1898) három nagyméretű festménye (köztük volt oltárképe).