Földrajzi fekvése
Zenta Szerbia, illetve a Vajdaság Autonóm Tartomány északi részén, a szerb–magyar határtól 42 km-re délre, a Tisza jobb partján fekszik. A 283,5 km2-en elterülő községnek a 2011. évi népszámlálási adatok szerint 24 000 lakosa van. Közigazgatási szempontból Zenta községhez tartozik még négy falu: Felsőhegy, Bogaras, Tornyos és Kevi is.
Természeti környezete
Zenta domborzati és vízrajzi adottságai igen kedvezőek, nem véletlenül vált jelentős lakóhellyé. Hasonlóképpen kedvezőek a közlekedési, kapcsolatteremtési lehetőségei is a környező vidékekkel. A jégkorszak folyamán az északi szelek által képződött vastag löszrétegeken az utóbbi évezredek kontinentális éghajlata hatására kialakult a füves puszta, a Tisza mentén a bokorfüzes, az ártéren pedig a nádas mocsárvilág sajátos életközössége. Ma a város határának túlnyomó része szántóföld, kert. Csupán a Tisza menti ártéri erdők, valamint a régi árterek maradványaiként a nádasok, mezők, legelők és szikesek képviselik az egykori, nem művelt, természetes környezetet. A XX. század második felétől az urbanizálódás, az iparosodás és az egyéb környezetkárosító tevékenységek hatása egyre fokozottabban érezhető.
Éghajlata
A község éghajlata hasonló Vajdaságéhoz, de azért fölfedezhetők eltérések is. E különbségek a makroklimatikus tényezők következményeként, szélesebb területen éreztetik hatásukat. A község területén a kontinentális éghajlat az uralkodó, melyre jellemző a száraz, meleg nyári, és a hideg téli időjárás. A község a mérsékelt éghajlati övezetbe tartozik hangsúlyos kontinentális tulajdonságokkal.
Várostörténet
Zenta és környéke kedvező földrajzi adottságai miatt már ősidők óta lakott hely volt, amit számos régészeti lelet bizonyít.
II. András magyar király 1216-ban kiadott adománylevelében említik először. Ekkor már népes helynek számít, melynek az okirat szerint temploma (klastroma) is van. Zenta környékén 8 település is létesült a honfoglalás utáni időszakban, méghozzá a Tisza mentén: Mágocs (Mákos) és Bátka, az oromparton Csésztó, Kalocsa és Karjad, a Csík-patak mentén pedig Likasegyháza, Tornyos és Kevi.
A Zentától északra levő egykori csésztói halastó (Chechtow, Chechtou) 1224-ben, a budai káptalan (az óbudai Szent Péter és Pál-prépostság) birtokaként jelenik meg egy határbejárást rögzítő okiratban.
Zentát és a környező településeket az 1241. évi mongol betörés (tatárjárás) pusztította el, ami nem meglepő, hiszen az ország déli területein a településeknek mintegy 50%-a jutott hasonló sorsra. A tatárjárás jelentette az említett települések egy részének a végét is.
A XVI. század első felében Zenta újból benépesedett. A század közepétől pedig már a budai káptalan birtokaként indult fejlődésnek, s mint forgalmas tiszai átkelőhely rövidesen Dél-Magyarország egyik jelentős közlekedési és kereskedelmi gócpontjává vált.
A XV. század második felében vámszedési viszályba keveredett Szeged városával (mely végül fegyveres konfliktusba torkollott), a konfliktus 1475-ben ér véget egy megállapodással. Ez az okirat Zentát mezővárosként (oppidum) említi. A század végén Zenta mezővárosnak temploma és hetipiaca is volt, s 1494-ben a Ferenc-rendi szerzetesek közadakozásból kolostort építettek itt. Ekkor Zenta a budai káptalan birtokainak sorában a legjelentősebb város volt.
A budai káptalan előterjesztése alapján II. Jagelló Ulászló, Cseh- és Magyarország királya 1506. február 1-jén Zentának kiváltságlevelet adományozott, melyben megadta neki mindazon kiváltságokat, melyekkel Szeged is rendelkezett. A kiváltságlevél szerint Zenta városa címeres pecsétet kapott, melyben a búzakalász és a kecsege a különösen fejlett mezőgazdaságról és halászatról tanúskodik, a két keresztben fekvő kulcs pedig a budai káptalan templomának névadóját, illetve Zenta város védőszentjét, Szent Pétert szimbolizálta. Ma is ez a város címere. E kiváltságlevél fontos állomása Zenta történelmének, mivel ennek birtokában a kedvezményeket nyújtó városban sok mesterember és kereskedő települt le, s lendítette fel annak gazdasági életét.
Az 1526-os mohácsi tragédia végleg megpecsételte a kiváltságos város sorsát. A visszavonuló török hadak 1526 szeptemberének végén a várost lerombolták, lakosai közü lmegölték vagy elhurcolták azokat, akik nem menekültek el. A másfél évszázados török uralom mélyreható gazdasági és népességi változásokat okozott ezen a vidéken. Az állandósult török dúlások miatt a lakosság száma annyira megcsappant, hogy Zenta környékén több népes falu is eltűnt a hódoltság alatt.
A XVI. század vége felé a balkáni török területekről szláv és makedoromán (vlach) lakosság települt be, akik egy része kereskedett, zsoldos katonának állt be, de többségük nomád állattartással foglalkozott.
1697-ben a törökök nagyméretű hadjáratot indítottakk a korábban elvesztett területek visszaszerzése érdekében. A császári katonaság Savoyai Jenő herceg parancsnoksága alatt Újvidék környékén gyülekezett, majd a Tisza jobb partján az észak felé vonuló török sereget követte. A törökök szeptember 10-én Zentához érkeztek, hajóhidat építettek a Tiszán, melyen másnap délben megkezdték az átkelést. Savoyai kihasználva a török seregnek az átkelés miatt meggyengült harcképességét, támadást indított a hídfő és a hajóhíd ellen, s alig két óra alatt súlyos vereséget mért a török erőkre. A Savoyai vezette egyesült európai keresztény hadak zentai győzelme 1697. szeptember 11-én világtörténelmi jelentőségű, ugyanis ezzel e győzelemmel szabadult fel Magyarország közel egész területe a török hódítás alól. E csata következményeként az 1699-ben megkött karlócai békével lezárult a törökök közép-európai térhódítása (csak a Bánság maradt még rövid ideig török kézen).
A karlócai békekötés után a bécsi udvar 1702-ben megszervezte a Tiszai menti határőrvidéket, s ennek keretében a zentai sáncokba szerb határőröket telepítettek.
Mária Terézia 1741-ben megkezdte a katonai határőrvidék felszámolását, majd 1751-ben kiváltságos koronakerületté alakította a Tisza mentét (Tiszai koronakerület), és gazdasági kedvezményekben részesítette az itt élőket és az idetelepülni szándékozókat. A szabad koronakerület kedvezőbb fejlődési feltételeket biztosított, mint az ország területén visszaállított feudális rendszer. A kedvezmények ellenére a szerb határőrök és családjaik tömegesen települtek ki Oroszországba és a Temes vidékére.
Az 1750-es évek elején megkezdődött a vidék újbóli benépesítése a Duna–Tisza közéről, illetve az északabbra fekvő megyékből. A letelepülők felépítették otthonaikat, földet műveltek, gazdálkodtak. A kezdeti fejlődést egy időre hátráltatta az 1769-es tűzvész, amely a várost majdnem teljesen elpusztította, de kamarai segítséggel nemsokára újjáépítették.
A XVIII. század utolsó évtizedében Zenta látványos fejlődésnek indult: vízi- és szárazmalmokat létesítettek, az utak mentén eperfasorokat telepítettek, epreskerteket hoztak létre, fellendült a selyemhernyó-tenyésztés és a kézműipar, a céhrendszer virágkorát élte, a lakosság vagyonosodott. A gazdasági fellendülés következményeként a művelődés és az egészségügy terén is megindult a fejlődés. 1832-ben olvasókaszinó létesült, majd 1833-ban a város közkórházat alapított – elsőként a megyében.
1849 februárjában a megtorlásoknak több ezer ember esett áldozatul. A város nagy része súlyos anyagi károkat szenvedett a tűz és a pusztítások miatt. A szabadságharc bukását követő abszolutizmus, majd a provizórium korszakában nem történtek mélyreható változások sem a társadalmi, sem a gazdasági életben. Az 1867. évi kiegyezés azonban elindította a gazdasági fejlődést. Középületeket emeltek, iskolákat, óvodákat létesítettek, 1873-ban pedig fahíd épült a Tiszán. Az 1880-as években megkezdték működésüket az első nagyobb üzemek, a nagy kapacitású hengermalom és a téglagyár. 1889-ban megépült a Szabadka–Horgos–Zenta–Óbecse, illetve a Szabadka–Orom–Zenta vasútvonal, mellyel a város is bekapcsolódott az országos hálózatba és a gazdasági vérkeringésbe.
1895 szeptemberében I. Ferenc József császár és király Zentára látogatott, hogy megtekintsen egy hadgyakorlatot, melyet a zentai csata helyszínén tartottak meg. Ekkor a király tiszteletére bevezették a városban a villanyvilágítást és járdákat aszfaltoztak.
A XIX. század utolsó évtizedében a városnak volt polgári tanonodája, algimnáziuma, polgári leányiskolája, elemi és iparos iskolája, mezőgazdasági tanintézete, kórhaza, vasút- és gőzhajóállomása, posta- és távíróhivatala. 1899-ben városi telefonhálózat létesült. Mindezek mellett Zenta fejlett kereskedelmi hálózattal és gabonaközponttal rendelkezett, négy pénzintézet, két nyomda, két helyi újság, számos művelődési s egyéb közhasznú egyesület áll a lakosság szolgálatában.
A fejlődés a századfordulót követő évtizedekben is tartott. 1907-ban elkészült a páratlanul szép, vadgesztenyesorral szegélyezett rakpart, majd a tiszai vashíd. 1909-ben országos szinten is egyedülálló munkástelep épült a városban, hogy enyhítsen a lakásgondokon.
1911 áprilisában leégett a Városháza és a főtéren álló nagytemplom. A város új, monumentális városházát építtetett, ugyanakkor több jelentős, művészi stílusú épülettel is gazdagodott a szűkebb városközpont. 1915-ben a hadiszállítmányozás érdekében átvezették a korábban megépült hárompilléres tiszai vashídon a vasúti pályát összekötve a bácskai és a bánáti vasúti hálózatot. Így ez a vonal nemzetközi jelentőségűvé vált. A későbbiekben itt haladt keresztül az Orient expressz északi (bukaresti) szárnyvonala.
Az első világháború befejeztével Zenta az újonnan alakult délszláv államhoz került. Az impériumváltás következményeként a gazdasági fejlődése megtorpant, a földkisajátítások és a földreform következtében pedig a város elvesztette korábbi nagy gazdagságát. Ezek a változások nagymértékben hátráltatták a társadalmi és a gazdasági kibontakozást.
A második világháború alatt Zenta számos polgára esett áldozatául az egymást váltó politikai rendszerek megtorlásainak. A háború utáni újjáépítés éveiben a községet elkerülték a nagy gazdasági beruházások. A lakosság zöme mezőgazdasági termeléssel foglalkozott, s változás csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején jelentkezett.
Az 1960-as évekkel kezdődően fokozatosan kiépült a várostól délre fekvő ipari zóna, ahol több gazdasági és ipari létesítmény is helyet kapott, illetve a kikötő, melyet sajnos a zentai csata történelmi színhelyére telepítettek.
A város gazdasági életében ma is a mezőgazdasági feldolgozóipar a meghatározó ágazat. A művelődési élet gazdag, van színházunk, könyvtárunk, múzeumunk, kiállítási termünk, művésztelepünk, történelmi levéltárunk és hangversenytermünk.
Az 1970-es években a város déli részén fekvő tiszai árteret homokkal töltötték fel, és több száz család befogadására alkalmas lakótelepet létesítettek rajta. A városközpont közelében, a Tisza-parton kiépített rakpart szép vadgesztenyesorával kedvelt sétahely. Sajnálatos, hogy a régi, patinás, tagolt rakpartot – mely a városkép fő meghatározója volt, 1983–84-ben átépítették, s ezzel a századfordulón művészien kialakított, Tiszára néző városképet megbontották.
Forrás: Tari László
