Bugarszky István (Stefan Bugarski) (1868–1941)

 Bölcsészdoktor, kémikus, egyetemi tanár. 1868. május 21-én született Zentán. Középiskolai tanulmányait 1878-ban kezdte meg a zentai algimnáziumban. 1886-ban felvették a budapesti Tanárképző Intézet természettudományi szakára. A budapesti tudományegyetemen és a műegyetemen végezte fizikai-kémiai tanulmányait. 1891-ben bölcsészdoktorrá avatták, majd az Állatorvosi Főiskola Kémiai Tanszékén helyezkedett el tanársegédként. 1894-ben elméleti kémiából magántanári képesítést szerzett. 1898-ban az Állatorvosi Főiskola rendkívüli tanárává nevezték ki, majd ugyanitt 1902-től 1913-ig a Kémiai Tanszék tanára lett. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Kiemelkedő érdemei vannak az oldatok kémhatásának vizsgálataiban, ami a pH fogalmának kialakulásához vezetett. Kutatóként főleg a reakciókinetika kérdéseivel, illetve a fehérjék fizikokémiai sajátosságaival foglalkozott, kimutatta amfoter jellegüket. Bugarszky megállapította, hogy az oxidálószerek elektropotenciáljuknak megfelelően oxidálnak. Analitikai módszert dolgozott ki a halogének egymás melletti meghatározására. 1897-ben felfedezte az első endoterm reakcióhőjű galvánelemet, és bebizonyította a kémiai affinitásra vonatkozó Thomsen–Berthelot-elv hiányosságait. Bugarszky István nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kémiában elfogadják az aciditás (savasság) és az alkalitás (lúgosság) fogalmának jelentőségét. Dolgozatainak legnagyobb része az MTA által kiadott Mathematikai és Természettudományi Értesítőben, illetve külföldi folyóiratokban jelent meg. A tudományos kérdések, amelyeket ezekben tárgyalt, többnyire a kémiai változások időbeli lefolyásának sebességével, a kémiai egyensúlyállapottal álltak összefüggésben. A Zentáról elszármazott tudós 1941. március 3-án hunyt el Budapesten, és ott is temették el. A Kerepesi temető 50/1. sz. parcellája 1-1-18-as sírhelyén nyugszik.

  Fekete (Schwarcz) Mihály (1886–1957)

 Matematikus, egyetemi tanár. 1886. július 19-én született Zentán. Középiskolai tanulmányait 1896-ban kezdte a zentai gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, majd 1909-ben doktori címet szerzett. 1912-től kezdődően a nemzetközi matematikai kongresszusokon több híres matematikussal együtt képviselte Magyarországot. Tudományos eredményeit már az 1920-as években világszerte elismerték, ezért 1928-ban meghívást kapott a jeruzsálemi Héber Egyetemre (Hebrew University), ahol rövid ideig előadó volt, majd igazgatója lett az Albert Einstein Matematikai Intézetnek, ahol haláláig dolgozott.

1935–36-ban a jeruzsálemi Természettudományi Kar dékánja, 1945 és 1948 között pedig az egyetem rektora volt. Legjelentősebb eredménye a transzfinit átmérő fogalmának a megalkotása volt. Kutatásainak más ismertebb területei: a ponthalmazok elmélete, interpolációelmélet, az algebra és a komplex változós függvénytan határterülete, a divergens sorok szummációja és a Fourier-sorok. Közel 80 tudományos értekezést, dolgozatot publikált, amelyek közül néhányat társszerzőkkel írt.1957. május 13-án hunyt el.

  Dudás Gyula (1861–1911)

 Történész, tanár, közíró. 1861. november 19-én született Zentán. Iskoláit szülővárosában, Szegeden és Szabadkán végezte, majd Budapesten tanári és bölcsészeti oklevelet szerzett. A zentai gimnáziumban kezdett tanítani, de rövidesen Szegedre került oktatásügyi hivatalnokként, később Zomborban tanított. 1891-ben lemondott tanári állásáról, ezután minden idejét tudományos munkájának szentelte; kutatásokat folytatott, közreműködött különféle történeti tárgyú folyóiratok és monográfiák szerkesztésében is. Külön foglalkozott Zenta történetével, és számos cikket, értekezést jelentetett meg szülővárosa történetéből. Említésre méltóak még genealógiai és heraldikai tárgyú kutatásai is, de mindezek mellett régészeti ásatásokat is folytatott. Munkásságának eredménye több mint félezer közölt írás, amiből 15 önálló kötet, illetve számos különféle tanulmány, cikk és értekezés látott napvilágot. Élete utolsó éveiben tankerületi felügyelő volt a Zemplén megyei Homonnán, és ott is halt meg 1911. január 9-én.

  Đorđević, Jovan (1826–1900)

 Író, az újvidéki és a belgrádi Szerb Nemzeti Színház alapítója, a jelenlegi szerb himnusz szerzője. 1826. november 13-án született Zentán. Gimnáziumi tanulmányokat folytatott Szegeden, Újvidéken és Temesváron is, majd Pesten filozófiát hallgatott. 1845-ben beiratkozott a pesti orvostudományi egyetemre, amit három év múlva végérvényesen otthagyott. Ezután rövid ideig Zomborban, Lugoson és Temesváron tanított, majd 1852-ben Újvidékre költözött, és az ottani szerb gimnázium latintanáraként dolgozott. 1857 és 1859 között a Szerb Matica titkára, majd 1859-től az újvidéki Srpski dnevnik c. lap társszerkesztője volt. Itteni tartózkodása alatt kezdett hozzá élete főművéhez, a Szerb Nemzeti Színház megszervezéséhez. Gyűjtést indított, agitált, cikkezett a színház érdekében, amit siker koronázott, és 1861-ben Újvidéken meg is tartották az első előadást. Miloš Obrenović fejedelem meghívására 1868-ban Belgrádba költözött, hogy megszervezze az állandó színházat. Annak ellenére, hogy a színház sikeresen működött, mégsem volt elégedett, ezért rövidesen ismét a pedagógusi pálya felé fordult: Šabacon és Belgrádban is tanított, majd az ottani tanítóképző igazgatója lett. Iskolaszervezői munkájának eredményeképpen tanügyi főtanácsossá nevezték ki, 1893-ban pedig rövid ideig oktatásügyi miniszter is volt az akkori szerb kormányban. Ezután már nem vállalt közszereplést, csak cikkeivel vett részt az országos politizálásban. 1900. április 9-én hunyt el Belgrádban.

Muškatirović, Jovan (1743–1809)

Népművelő, író. 1743-ban született Zentán. Pontos születési dátuma nem ismert. 1764 és 1766 között a pozsonyi protestáns líceumba járt, majd jogi tanulmányokat folytatott Pesten, amiket 1773-ban fejezett be, és a magyarországi szerbség körében ő lett az első ügyvéd és szenátor Pest város közgyűlésében. Kora racionalista gondolkodója volt, aki nem annyira szépirodalmi műveivel, mintsem röpiratszerű népművelő cikkeivel küzdött az elmaradottság, a babona és a tudatlanság ellen bízva abban, hogy a művelődés előmozdításával, a tudományok terjesztésével megváltható az emberiség jövője. A felvilágosítók nagy nemzedékéhez tartozott, s ennek a törekvésnek szentelte egész életét. Elsőként foglalkozott a népi mondák gyűjtésével, de egyben történetíró is volt, sőt gazdasági jellegű tanulmányokat is írt. Élete végéig Pesten élt, az ottani görögkeleti templom temetőjében nyugszik.

  Sremac, Stevan (1855–1906)

 Kiemelkedő szerb prózairó. 1855. november 19-én született Zentán. Mivel szülei korán elhunytak, anyai nagybátyja, Jovan Đorđević vette át neveltetését. Az általános iskolát még Zentán, a gimnáziumot azonban már Belgrádban fejezte be. Nyelvi és történettudományi tanulmányait a belgrádi egyetemen végezte el, majd középiskolai tanárként dolgozott Pirot és Niš városában, ezután pedig visszakerült Belgrádba. Kiemelkedő prózaírói teljesítményéért a Szerb Királyi Akadémia tagjává választották. Írásaiban az egészséges humor és a szatíra dominált. Sremac új fejezetet nyitott a realizmus fejlődésében, kitűnő megfigyelőképességével, jellemábrázolásával jelentősen kitágította az elbeszélő irodalom életábrázolását. A város főteréhez közeli szülőháza ma emlékház, amit emléktábla jelöl.

  Thurzó Lajos (1915–1950)

 Költő, újságíró. 1915. július 19-én született Zentán, iparos családban. Az apja halála utáni megélhetési gondok miatt kénytelen volt félbehagyni a tanulmányait, és dolgozni kényszerült. Megélhetési nehézségei mellett betegsége is gátolta abban, hogy szakmát tanuljon. Több sikertelen próbálkozás után – apja és nagyapja nyomdokaiba lépve – szabóinas lett, és ekkor születtek meg az első versei. Inasévei alatt csatlakozott a baloldali munkásmozgalomhoz. 1932-től a helyi lapok közölték pesszimista hangvételű verseit, és ettől fogva már folyamatosan közölt verseket is és prózai írásokat is.

Mindemellett politikai tevékenységet is kifejtett: agitált, előadásokat tartott, röpcédulákat terjesztett. 1945 augusztusától a Magyar Szó zentai munkatársa lett, majd Újvidéken szerkesztői munkakörben dolgozott. 1949-ben megjelent első – életében utolsó – verseskötete, a Napos oldal. Sokáig a gyermekversek, a gyermekeknek szóló poémák terén is egyedül állt. Szívbetegség következtében 1950. április 24-én hunyt el. Születésének 90. évfordulóján – 2005. július 19-én – Zenta város önkormányzata emléktáblát helyezett el a szülőházán.

Jovan Joca Vujic (1863-1934)

Zentán született 1863. július 1-jén nagybirtokos család sarjaként. Édesapja, Sava Vujic ügyvéd volt. A Joca becenevet egy idő után neveként használta, így írt alá és így is vált ismertté a nagyközönség előtt. Már iskolás korában kiváló eredményeket ért el. Anyanyelve mellett, beszélt magyarul és németül is. 1881-ben a bécsi Bölcsészettudományi Karon tanult, majd 1882-től agronómus szakon Altenburgban. Tanulmányait 1885-ben fejezte be, ekkor visszatért Zentára, ahol gondoskodott a családi vagyonról és tökéletesítette a munkát. Közben sokat utazott és régiségeket gyűjtött. Igazán tekintélyes könyv-és műalkotás gyűjteményt hozott létre, és idővel megalapította saját múzeumát. A Joca Vujic Múzeuma név alatt működő intézmény nem csak Jugoszlávia, hanem Európa ezen részének az első magánmúzeuma volt. Nagylelkű adományainak - pénz, könyv, kép vagy más művészeti alkotás- köszönhetően megalapozta számos kiemelkedő könyvtár, galéria és múzeum alapjait az országban: a belgrádi Egyetemi Köznyvtárat, a szkopljei Nemzeti Könyvtárat, a belgrádi Nemzeti Múzeumot és az újvidéki Matica Srpskát. Másrészt pedig az ő múzeumából származnak a Városi Múzeum és a Történelmi Levéltár gyűjteményének egyes értékes darabjai is. Joca Vujicnak köszönhetjük, hogy gazdag ismeretekkel rendelkezünk városunk múltjáról. 1934-ben hunyt el, Zentán helyezték örök nyugalomra. Impozáns háza ma is a városközpontban található, a téren, amely ma az ő nevét viseli.