Városi Múzeum

Emlékkiállítás Szalma László halálának 10. évfordulója alkalmából. A tárlatot Szombathy Bálint nyitja meg

„…mind emberileg, mind pedig képeivel annyira őszinte volt, hogy kitárulkozása nemritkán a szemérem határait súrolta; aki egész életében azt a tiszta, megalkuvások nélküli művészi törekvést testesítette meg, ami végigkísérte a történelmünket, kezdve az altamirai barlangrajzoktól a XXI. századba betántorgó, (ki)útkereső, az idő által el- és legázolt, emiatt letisztulatlan, ezért pedig számunkra többnyire érthetetlen, de ettől még nem értéktelen megnyilvánulásokig. Ami azonban rettentően magányossá teszi az alkotót, anakronisztikus, meg nem értett szélmalomharcossá, nem véletlen tehát, hogy három projekt-tárlata közül (irodalmi művek képzőművészeti adaptációjáról van szó) az első a Don Quijote volt. Mint ahogyan az sem, hogy a következő pedig a Kis herceg, aki, míg tartott a kiállítás, „újra a Földön”, közöttünk járt. S az utolsó, az Orwellt megidéző Big Brother visszatér sem a teljes reménytelenség, csupán tragikus helyzetképet felvázoló-konstatáló tárlat volt, amelynek végkicsengésében érezzük: az alkotó nagyon fáradt már, de nincs még veszve minden remény. A zentai képtárban e kiállítások fordított sorrendben kerültek bemutatásra. Éppen egy, az állandó kiállítást filmező forgatócsoport vezetőjét beszéltem rá sikerrel, hogy a képtárban is érdemes „szétnézni”, mert a Kis herceg éppen Zentán jár, amikor csörgött a mobil (azóta számomra minden rossz hír megtestesítője), s megtudtam, hogy a szintén tervbe vett Don Quijote-kiállítás most már soha nem kerül bemutatásra nálunk. Legalábbis megalkotója – és bácskai-földi megtestesülése – Szalma Laci életében nem. Addig is, a következő avatarájára várva, felnézhetünk az égre, találgatva, vajon ő melyik csillagot választotta…” (Híd, 2011 április)